László Gergely: Két tűz között | Marom Budapest

László Gergely: Két tűz között

| interjú | képzőművészet

ZSK2028: Mi a véleményed a globális és konkrétabban a magyarországi kortárs kultúra kontextusában megjelenő zsidó kulturális programok kínálatáról?

LG: Nem követem a zsidó kulturális programok kínálatát igazából sem Magyarországon, sem Berlinben. Nem is pontosan tudom, hogy mi az a zsidó kultúra… Azt hiszem, hogy azért nem követem, mert nem feltétlenül érdekel jobban, mint bármi egyéb és nem élvez kiemelt fontosságot az életemben. Ugyanakkor feltűnt a Marom tevékenysége, mert más, számomra érdekes ügyekhez kapcsolódott, így valamivel izgalmasabbá vált számomra maga a zsidó kulturális program, mivel olyan társadalmi kérdésekhez kapcsolódott, amelyek engem amúgy is foglalkoztatnak. Annak idején a Sirály, illetve később az Auróra programjaiban folyamatosan politikai és társadalmi kérdésekről volt szó, amelyekben például rendszeresen vesz részt a Marom… Szimpatikusabbnak, jobban megközelíthetőnek találtam, hogy általános, közéleti kérdéseken keresztül vált láthatóvá egy helyi, mondhatni budapesti magyar zsidó perspektíva. Mert egyébként nagyon nehéz általános zsidó perspektíváról beszélni, inkább kvázi elszigetelt zsidó identitásokról lehet szó.

ZSK2028: Mit gondolsz, léteznek kimondottan „zsidó kulturális kérdések”?

LG: Szerintem semmilyen kérdésben nem élvez exkluzivitást a zsidóság. Ugyanakkor beszélhetünk olyan kérdésekről, amelyekben a zsidóság más kisebbségekkel osztozik, például a vándorlás, a diaszpóra, az üldöztetések, vagy a migráció akár, továbbá a hontalanság élménye, illetve akár az internacionalizmus és mindezek identitásformáló hatása. A zsidóság nagyon gazdag írásos múltra tekint vissza, és ettől ezeknek a felsorolt ügyeknek és kérdéseknek egyfajta szóvivőjévé vált a nyugati kultúrában. Emiatt lehet a zsidó sorsra és identitásra, mint egy metaforára tekinteni, mint egy példabeszédre a világ népei számára, amelynek világraszólónak kellene lennie. Az írásbeliségen túl feltehetőleg társadalmi okai is vannak a zsidó hang hallhatóságának, mondjuk például az örményével szemben, de ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyhez felkészületlen vagyok… Biztos vagyok abban is, hogy nem az írásbeliség az egyetlen oka annak státusznak a kialakulásának, amelyet a zsidóság a nyugati kultúra történetében elfoglal. Mindenesetre amennyiben ezt egy metaforának tekintjük, akkor ezt kiterjeszethető az egész társadalomra, és úgy látom, ilyesmivel próbálkozik a Marom.

ZSK2028: És ez megvalósítható?

LG: Elvileg igen, gyakorlatilag viszont azt látjuk, hogy a folyamatot beárnyékolja a folyamatos, szó szerinti értelemben vett üldöztetése a zsidóknak úgy Magyarországon, mint külföldön.

ZSK2028: Mi volna akkor a megoldás?

LG: Nem tudom…, mivel két dolgot kellene egyszerre elérni: hogy a zsidó nép megpróbáltatásainak példáiból okulva az összes emberi társadalom jobbá váljon, másrészt hogy ne üldözzék a zsidókat. Szerintem mind a kettőt nem lehet elérni, vagy az egyiket, vagy csak a másikat lehet megcélozni. Tehát amennyiben ezt a kulturális sajátosságot egy példabeszédként meséljük el, például a zsidók üldöztetését, akkor azzal talán szélesebb körben lehetne eredményeket elérni, de az ugyanakkor nem irányulna közvetlenül a zsidóság sorsára, illetve nem jobban, mint bármi másra.

ZSK2028: Ezek szerint mégiscsak van létjogosultsága az ún. zsidó programoknak?

LG: Freud a Mózes és az egyistenhit című könyvében többek között arra a következtetésre jut, hogy a kiválasztottság okozza a zsidóság üldöztetését. Én úgy látom, Izrael problémája is hasonló: úgy sikerült megalapozni egy országot egy alkotmánnyal, hogy az egyedül a zsidóké. Rengeteg konfliktus ide vezethető vissza. Ha reményt szeretnénk látni a korábban említett metaforában és példabeszédben, akkor a történet egy olyan utópisztikus állapotban végződik, amelyben a zsidók megszűnnek zsidónak lenni.
A kérdésedre ezért azt tudom válaszolni, hogy esetleg olyan zsidó kulturális programoknak látom az értelmét, amelyek arra törekednek, hogy feloldják a zsidó kultúra exkluzív jellegét.

ZSK2028: És ez megvalósítható bármilyen módon?

LG: Azt nem tudom, de azt például kimondottan jónak tartom, hogy a Bánkitó Fesztiválon integrálva jelennek meg zsidó identitást tematizáló programok is. Ezzel azt sikerül elérni, hogy a zsidóságot, mint a világ egyik integrált népcsoportját egyszerűen természetessé és elfogadhatóvá tegye. Ez önmagában egy jó dolog.

ZSK2028: Az integratív hozzáállás volna a megvalósíthatóság kulcsa?

LG: Részben igen, viszont magát az ellentmondást attól tartok, az sem oldja fel. Ha például csak a saját életemet nézem, és azt látom, hogy az én zsidó identitásom formálója az és semmi más, hogy engem és a családomat áldozattá tettek, akkor az egyetlen erre irányuló programom az lehetne, hogy ezt megpróbáljam feloldani annak érdekében, hogy megszűnjön az áldozat-szerepem, magyarul: hogy megszűnjön a zsidóságom. Így tekintve erre az összefüggésre tulajdonképpen a Bánkitó korábban említett modellje is ennek ellenébe kormányoz, hiszen pontosan ezt az ellentmondásos zsidóságomat tartja fenn és fagyasztja be akaratom ellenére. Ezért vagyok tanácstalan ezzel az egész kérdéskörrel kapcsolatban….

ZSK2028: Szerinted milyen programok segíthetnék pozitív irányban ezt a folyamatot?

LG: Az az alapproblémám, hogy a saját zsidó öntudatom annyira zavaros és megfoghatatlan számomra, hogy amennyiben nekem kellene valamit szerveznem, azt sem tudnám, hol kezdjem… Emiatt nagyon nehezen teszek arra javaslatot,hogy milyen programok segíthetnének. Például ha azt mondom, hogy jöjjön létre ebben a témában egy kutatóközpont, tulajdonképpen az is ugyanazt eredményezné, amiről eddig beszéltem: az a tudomány, az az archívum és az a könyvtár jönne létre, ami bebetonozná pont azt az állapotot, amiből most kifelé kívánkozok. Tényleg két tűz között vannak a magamfajta emberek: egyrészt vágynak arra, hogy ebből az áldozatszerepből fölszabadulhassanak, valamint arra is, hogy tőlük függetlenül a zsidó üldöztetés példájából a világ tanulhasson. Ezek úgy tűnik, nagyon ellentmondásos motivációk.

Itt megint nagyon fontos megjegyezni, hogy az én zsidó identitásom – amelyet nem én választottam, és nem is jelent mást, mint ezt az üldöztetést – csak egy a számtalan lehetséges zsidó perspektívák és identitások közül. Sok más zsidónak feltehetőleg nem ez határozza meg az önazonosságát. Én magam a zsidóságból egyszerűen már szinte csak ezt örököltem.

ZSK2028: Azt ellentmondások és tanácstalanságod ellenére viszont közben gyakran foglalkoztok zsidó tematikával a műveitekben. Nemrég mutattátok be a A Kék Terem című projekteteket Tatán, illetve Budapesten. Ez micsoda és miről szól?

LG: Tulajdonképpen egy film és egy installáció, ami az egykori tatai zsinagóga átalakulásáról szól. Mégpedig az újkori átalakulásáról, mivel a tatai zsidóságot deportálták és nem maradt zsidó Tatán, a zsinagóga pedig üresen állt. Tervezték a lebontását, de az végül mégsem történt meg. A hetvenes években végül a Szépművészeti Múzeum pincéjében tárolt római és görög másolatgyűjteményét vitték oda és állították ott ki, így mentve meg az épületet, meg a szobrokat is. Kvázi dejudaizálták, eltűntették ezt a tátongó űrt, amit ez az épület maga megjelenített. Egy szégyenfolt volt a város közepén. Nemrég viszont eldöntötték a gyűjtemény újbóli költöztetését, aminek következtében a néhai zsinagóga elveszti az aktuális funkcióját. A mi beavatkozásunk egy javaslat, hogy miként lehet használni a teret, művészeti térként elfoglalva azt. Egy konkrét szobrászati beavatkozáson keresztül mutatjuk ezt be, mégpedig az ott található római és görög szobroknak a miniatűr méretű porcelán nipp változatait egy csoport MOMÉ-s kerámia hallgatóval helyben legyártattuk. Tehát egy porcelán manufaktúrát építettünk be a zsinagóga terébe, és az egykori római és görög tárlatot kicsiben legyártottuk porcelánból. Ezzel nemcsak a zsinagóga története által megjelenített Kádár-kori emlékezetkultúrára és -politikára, hanem a zsidó porcelán-manufaktúrákra is szerettünk volna utalni, amelyek Tatán lettek naggyá. Ilyen volt például a Fischer Mór által vezetett Herendi Porcelán, ami szintén egy zsidó tulajdonú vállalat volt a XIX. század közepe óta.

ZSK2028: Mindazon ellentmondások fényében, amelyeket korábban említettél, miért fontos mégis számodra például ez a projekt?

LG: Ez egy kétszemélyes projekt, amelyet a Tehnica Schweitz nevű Rákosi Péterrel közös formációnkkal hoztunk létre, én tehát egy szerzőtárs vagyok ebben, így arról tudok beszélni, ami számomra fontos: úgy érzem ehhez van hozzáférésem és jogosultságom. Egyben felelősségem, majdhogynem feladatom is ezzel foglalkozni, mintha ezeknek a történeteknek alternatív médiuma volnék. Hogy ez meddig van így, ezt nem tudom, és hogy miért van így, azt sem pontosan tudom, arra van érzékenységem és késztetésem, hogy ezeket a témákat újra és újra elővegyem.

Ettől a munkától én azt várom, hogy általa a bennem rejlő ellentmodások majd feloldódnak maguktól, hiszen a művészeti tevékenységnek kell lennie egy ilyen terapeutikus hatásának, amely segítségével egyrészt én magam közelebb juthatok a saját identitásnarratívám megértéséhez, miközben az abban rejlő traumák feloldozását is talán ettől várom.

(fotók: Rákosi Péter, beszélgetőtárs: KissPál Szabolcs)